Multinacionális cégekre jellemző módszereket kell bevezetni ahhoz, hogy a Magyar Szervátültetettek Szövegsége összes tevékenysége átlátható legyen. „Nekem, mint elnöknek különösen sokat kellett fejlődni” – meséli Berente Judit, amikor arra kértem, mesélje el, miért kérte fel három évvel ezelőtt Séra Attilát, legyen a Szövetség segítségére. Attila küldetésnek tekintette és jószolgálati munkaként vállalta, hogy coachként segít, mivel fejlődni akarást, nyitottságot és célorinetáltságot látott a vezetőség tagjaiban. „Nagyon hosszú út volt ez, elértük teljesítőképességünk határát. A további fejlődéshez új emberek kellenek” – véli Judit. Az egymásra találásról, a közös munkájukról, az eddig elértekről és egy kicsit a jövőről is faggattam a coachot és „tanítványát”.
Judit, miért gondoltad, hogy neked szükséged van a coachingra?
Berente Judit: A dolog úgy indult, hogy a szervezetet szerettük volna valahogy fejleszteni, és a tagszervezeteket is segíteni, hogy ők is tudjanak fejlődni. Akkor kezdett dr. Grózli Csaba a szövetségnél dolgozni, és ő javasolta, hogy a tagszervezeteink vezetőinek szervezett képzésére hívjuk meg Séra Attilát, aki ott elmagyarázta nekünk, mit jelent a coaching, és ez a tevékenység (?) miben segítheti az egyesületek fejlődését. Attila nem egyedül jött: tizegynéhány coach munkatársával összehozott egy úgynevezett „rapid randit”. Minden tagszervezeti vezetőnknek lehetősége volt minden coachcsal 3-3 percet beszélgetni. Ezután eldönthették, hogy ki kivel szeretne együtt dolgozni, amennyiben igénye van rá. Ezután kezdtem én is személyes coachingra járni.
Hogy lett a Te személyes programodból szervezeti szintű fejlesztés?
BJ: Következő lépésként meghívtuk Attilát egy irodai coachingra. Itt felvázoltuk, hogy mivel is foglalkozik a szövetség, személy szerint kinek mi a feladata. Magunk is meglepődtünk, hogy így összeírva mennyi mindent csinálunk. Már akkor mondta Attila, hogy ha tovább fejlődünk, nem biztos, hogy bírni fogjuk az előttünk álló kihívásokat. Ez három éve volt, és mára eljutottunk odáig, hogy szinte multinacionális cégekre emlékeztető módszerekkel kell dolgoznunk ahhoz, hogy minden átlátható legyen, szigorú feladatleosztással. Nekem – mint elnöknek – különösen sokat kellett fejlődni, hogy mindent átlássak.
– Attila, mi vonzott téged abban, hogy pro bono felvállald ezt a feladatot?
Séra Attila: Egyfelől munkaköri kötelesség volt, ugyanis a Nemzetközi Coaching Szövetség jószolgálati igazgatója voltam. A jószolgálati munka mindig is nagyon közel állt hozzám. Trénerként és coachként is dolgozom, és egyfajta küldetésnek tekintettem, hogy coachként segítsünk olyan szervezeteknek, személyeknek, akik nyitottak arra, hogy fejlődjenek, szeretnének valamit elérni, van valami céljuk. Másfelől van az együttműködés egy személyes része is, mivel nekem az egyik szervem, a lépem hiányzik, így tudok a szervátültetettek közösségéhez kapcsolódni. Igaz, én nem kaptam szervet, hanem megváltam egytől.
– Mi a különbség a coach és a tréner munkája között?
SA: A tréner abban az esetben is „áthúzza a csapatot az alagúton”, ha ők nem akarják. Indításként ki van adva a téma, amiről beszélni kell. Ilyenkor a tréner átad valamiféle tudást, megmutat valamilyen módszertant, tanít valami olyat, ami az adott témához kapcsolódik. A leggyakrabban kommunikációról, az időgazdálkodásról vagy az együttműködésről esik szó, mert ezekben a témákban tud a tréner segíteni. Ezzel szemben a coach olyan valaki, aki, ha tudja, hogy mi a cél, miben szeretnénk változni, akkor abban támogatja az egyént vagy a csapatot. Nagyon fontos az, hogy ha coachingról beszélünk, akkor nagyon erős együttműködésről van szó, ha tréningről, akkor pedig irányított alá-fölérendeltségről. Azt gondolom, hogy a mai világban a coaching működik talán egyetlen módszerként úgy, hogy ha a másik fél is akarja, akkor bármilyen célt el tudunk érni, ami tiszta, mérhető. A coachingban ez a fantasztikus, hogy megtaláljuk, kitűzzük, aztán elérjük a vágyott célt.
– Ha jól értem, az MSZSZ-nél tisztán coachingról van szó?
SA: Igen, egyéni és a csoportos coachingról. Hiszen egyénivel indultunk, és most már kisebb megszakítással kb. 3 éve csoportos coaching zajlik. Az első gondolatom az volt, hogy a tagszervezetek nem nagyon tudták, hogy mit csinál a szövetség. Úgy kezdtük el a munkát, hogy összeszedtük a szövetség tevékenységeit. A következő ülés pedig már arról szólt, hogy meg tudja-e mutatni a szövetség a tagszervezeteinek, hogy mi is az általa végzett munka. További feladat a szövetség tevékenységét megmutatni azoknak a szereplőknek, akiktől a támogatás érkezik. Ideértve az állami szektort, illetve a cégeket is, hogy láthassák, milyen tevékenységet, folyamatokat támogatnak.
– Judit, jól értettem, hogy bennetek az első alkalom során tudatosodott, hogy mennyire összetett munkát végeztek?
BJ: Igen, nagyon meglepődtünk, hogy mennyi mindent i csinálunk. Szembesültünk azzal, hogy ez milyen hatalmas munka, de mi ezt addig sosem éreztük annak. Csakhogy ezzel számomra el is tűnt az a spontán öröm, amit egyébként a munkába beletettünk. Attila elmagyarázta, hogy mi egy elnök feladata: képvisel, reprezentál, tárgyal, irányt mutat. Én viszont mindig részt vettem minden munkában, versenyek, rendezvények, képzési programok, szervezésében, és a Szervusz újság mindennapi tevékenységében is. Most kezdem az elnöki lét minden felelősségét érezni a vállamon. Ahogy Attila előre megmondta, a fejlődésünkkel egyre több lett a probléma is. És tavaly volt is egy olyan időszak, amikor szinte mást nem is láttunk, csak a problémákat.
– Attila, Te hogyan élted meg az első alkalmat?
SA: Az első ülésünk konklúziója az volt, hogy…
BJ: A programok irányítanak minket.
SA: Pontosan. Elkezdtünk azzal foglalkozni, hogy az egyes feladatok kihez tartoznak, hogyan kapcsolódnak egymáshoz a kollégák. Elkezdtük boncolgatni a felelősök, a határidők, a feladatkiosztás kérdésköreit, és ezt próbáltuk belehelyezni valamiféle rendszerbe, működésbe, mert addig úgy tűnt, hogy az irányítás a feladatok oldaláról jön. Próbáltuk megfordítani ezt a folyamatot, tehát hogy a mi irányítsuk a feladatot, ne fordítva.
– Jellemző másokra is, hogy az első néhány ülés után egy kicsit elkeserednek, amikor szembekerülnek a problémákkal?
SA: Igen, a legtöbb szervezet sokkolódik az elején. De a „probléma” szó nem jó ide. Inkább azzal kerülnek szembe, hogy mennyire szervezetlenül dolgoznak, nincsenek leosztva úgy a szerepek, ahogyan kellene. Mindenki csinál mindent, működünk valahogy, mert „így szoktuk meg”. De ahogy elkezd nőni a szervezet, egyszer csak nem bírják. Ez történt itt is. A szervezet fejlődésének Grózli Csaba négy évvel ezelőtti belépése új energiát is adott, és rengeteg újfeladatot is. Egyre több támogatás jött, egyre célorientáltabb lett a szervezet. Ahogy szembe kerültek azzal, hogy mennyire szervezetlenek, elkezdtek szervezettebben működni és elveszett az „így szoktuk csinálni” érzés. Ezt élte meg Judit szomorúsággal. De ott a kényszer, hogy a növekedéssel változni kell. Ezért kérdeztem Judittól már az elején, hogy fel vagytok-e arra készülve, hogy több lesz a bevétel, hogy nőni fog a szervezet.
– Hogy lehet ebből a sokkból kihozni a „tanítványokat”?
SA: Úgy, ahogy itt is csináltuk. Hogy rendszeresen találkozunk, és megkeressük a miérteket, a hogyanokat. Megkeressük azt is, hogy mit kell tenni. Határidőket és felelősöket rendelünk a feladatokhoz. Amíg mindenki csinál mindent, nem nagyon vannak tisztában azzal, hogy mi történik, és ez túlterhelést okoz. Ez nem biztos, hogy a tisztánlátás után csökken, de legalább kikristályosodik, hogy kinek mi a dolga.
– Judit, a szervezettebbé válással jött annyi öröm a munkádba, ami kiegyenlíti a kezdeti sokkot?
BJ: Azt gondolom, hogy eljutottunk a teljesítőképességünk határára, és beláttuk, hogy ezt sokáig nem lehet így folytatni. Amikor Attila megértette velünk a strukturálódás rendszerét, akkor ezt végrehajtottuk, és ez örömöt is szerzett azzal, hogy látjuk, hogy ki, mit, miért csinál. De az a korábbi öröm, a spontán munka öröme már nincs meg, a helyét átvette az irányítás felelőssége.
– Attila, ennek valóban el kell vesznie?
SA: Nem kell, de elveszik. A Szövetség egy szintet ugrott. Egy családi-baráti társaságból, akik valahogy együttműködtek, átléptek egy szervezeti struktúrába. Bevételben is, résztvevőkben is nagyot nőtt a Szövetség, és a tagság részéről is megnőtt az elvárás a vezetőséggel szemben. Teljesen más problémák jönnek, mint ami a korábbi viszonyok mellett, ráadásul megkezdődött egy számonkérési folyamat is. Erre általában nincsenek felkészülve azok a szervezetek, akik ezt a fejlődési utat járják végig. Jönnek az elvárások az elszámolás terén is. Ha több a pénz, többel kell elszámolni. A tagszervezetek nem látnak mást, csak azt, hogy a Szövetségnek jobban megy. Több mindenre van pénz, több dolog történik. Ez képes követelőzéshez vezetni. Erre lehetett számítani, és ennek a problémának a kezelésére is készültünk.
– Hogy lehet erre készülni?
SA: Úgy, hogy transzparensek legyenek a dolgok. Az alapokról indultunk. Megvolt a szervezeti rendszer, megvoltak a feladatkörök, a hatáskörök, és ha ezekről valaki számonkérte őket, akkor 1-2 diában meg tudták mutatni a kérdéses dolgokat. Én azt tapasztaltam, hogy ilyen szintű beszámolás korábban nem volt, mert vagy nem akarták, hogy legyen, vagy nem kérték tőlük. Ez a folyamat viszont elég hamar elindult.
BJ: Arra törekszünk, hogy minden átlátható legyen. A Szövetség költségvetését a tagszervezetekből álló közgyűlés fogadja el, és nekik számolunk el. Van felügyelő bizottságunk, aminek tagjai mindenbe beleláthatnak. Amit Attila úgy fogalmazott meg, hogy „megkezdődött egy számonkérési folyamat”, én úgy éltem meg, mintha a bizalom ingott volna meg irántunk. Nekünk viszont az volt a célunk, hogy a rendelkezésre álló pénzből minél több dolgot meg tudjunk valósítani a transzplantáltak érdekében.
– A tagság többsége bizalommal volt irántad, vagy inkább a bizalomvesztés dominált?
BJ: Azt mondhatom, hogy 90%-ban jól működő, korrekt a tagság, de a maradék 10% meg tudja keseríteni az egész szövetség munkáját. Az elmúlt három évben több bírósági tárgyalás van mögöttünk, szerencsére minden eddig lezárult feljelentés alaptalannak bizonyult, de az ezekre való készülés nagyon sok energiánkat elvitt.
SA: Konkrétan voltak olyanok, akik Judit személyét támadták, és a számonkérés módja nem volt korrekt.
– Hogyan valósították meg a teljes átláthatóságot?
BJ: Van az évi rendes közgyűlésünk, de ez kevés. A Covid – időszak hozadékaként rendszeresen tartunk zoom-os megbeszéléseket a szövetség különböző csoportjaival. Külön van ilyen egysége az elnökségnek, az egyesületi elnököknek, edzőknek, sportolóknak. Rendszeresen próbálunk kifelé kommunikálni, mert az is probléma volt, hogy nem megy át, amit csinálunk. Ezért is szervezünk rendszeres beszélgetéseket. Itt elmondjuk a jövő terveit, programjait, és lehetőség van közvetlenül kérdezni is.
– Most, hogy a szervezeti felépítés és a munkakörök világosak, mi a találkozásaitok fő témája?
SA: Elérünk oda, hogy az eddigiek jól működnek. A csapat már tudja, hogy mire képes. Van annyi feladat, hogy a cél az lenne, hogy ezt fenntartsák és jól csinálják. Az már egy sokkal kényelmesebb állapot, amikor a fenntartás a téma. Átlátjuk azt, hogy mi történik. Már tudjuk a másikról, hogy mennyit dolgozik, elkezdjük egymást védeni abból a szempontból, hogy akiken túl sok feladat van, abból ki mit tud átvállalni. Most már felülről tudunk ránézni a szervezetre. Eljutottunk egy olyan állapotba, amikor reálisan látjuk, hogyan működik a szervezet.
BJ: Nagyon hosszú út volt ez. Attila tanított meg minket arra is, hogy a munkánkat hogyan értékeljük, hogy hogyan kellene mindent forintosítani, például a Szervusz újság esetében. De ott vannak még a sportversenyek, a Trapi-napok, a Képzett Beteg Programok, a Donációs nap, a koszorúzás, a donorcsaládokkal való kapcsolattartás. Ha ezt a társadalmi munkát mind forintosítanánk, hatalmas összegek jönnének ki. Attila javaslatára el is végeztük ezt a Képzett Beteg Programba beletett munkánkkal. Kijött, hogy évente kb. 5 800 000 forintnyi önkéntes munkát tettünk bele. Grafikonon is ábrázoltuk, hogy melyik tevékenységünkben mennyi az önkéntes munka, és ezekkel mentünk a támogatókhoz tárgyalni. Ezzel nagy hatással voltunk rájuk. Az volt a benyomásuk, hogy ez egy felkészült civil szervezet.
SA: Itt jön elő, hogy én közgazdász vagyok, szerteágazó tapasztalatom van, és látom a másik oldalt is. Ha én támogató vagyok, akkor szeretném tudni, hogy mit támogatok. Ha le tudják nekem vezetni, hogy a támogatást konkrétan mire használják fel, akkor tudom, hogy mit támogatok. Arra nem fogok pénzt adni, főleg multiként, ha azt mondják: „Tudsz támogatni valamivel?”
– Ezáltal valóban érzékelhetően növekedett a támogatás?
BJ: A szövetség több helyről kap pénzt. Egyrészt a Szociális ügyekért és Társadalmi felzárkózásért Felelős Államtitkárságtól, másrészt a Sportért Felelős Államtitkárságtól, valamint esetenként a Család- és ifjúságügyért Felelős Államtitkárságtól. Az elmúlt 7 évben jelentősen nőttek a bevételeink és így a programjaink is. Most, ahogy Attila is mondta, elértük a plafont. De nem csak az anyagiaknál jött be ez a módszer. Komoly kampányunk volt az oltással kapcsolatban is. Ott is grafikonokkal alátámasztva mehettünk az egészségügyi államtitkár asszonyhoz, bizonyítva, hogy a Képzett Beteg Programnak is köszönhetően a transzplantáltak 90%-a beoltatta magát.
– Ez a 3 év alatt bekövetkezett változás mennyire jutott el az eggyel lejjebbi szintre?
BJ: Amikor dr. Grózli Csaba elkezdett a szövetségnél dolgozni, és mondta, hogy stratégiára van szükség, én már akkor is mondtam, hogy erősíteni kell a lábakat, vagyis az tagegyesületeket. Elkezdtük az egyesületi elnökök rendszeres képzését több-kevesebb sikerrel. Akikkel az elnökségben együtt dolgozunk és még 1-2 elnök, ők érzik a változást. Sajnos a többiek közül még sokan nem látják, hogy mennyi munka van a programok mögött a vezetőség részéről. Lehet, hogy mi is hibásak vagyunk, mert jobban meg kellene mutatni, de lehet, hogy valakihez így sem jutna el.
SA: Azt gondolom, hogy lehet az átláthatóságon kommunikációval javítani, ennek kellene a következő lépésnek lenni. Hogy átadjuk azt a víziót, azt a hozzáállást, lendületet, stílust, ahogyan az elnökség dolgozik. Az elmúlt egy évben 2 új tag csatlakozott az elnökséghez. Ha meg tudjuk mutatni azt, hogy mit kell tenni, és mit lehet ezzel elérni, akkor a másik oldalról is jön az akarás. Az egyesületeknek kellene egy olyan személyes cél, ami miatt elkezdenek ők is fejlődni, és változtatnak azon, amin kell. Másképp nem nagyon fog menni.
– Mondanátok egy példát egy olyan célra, amit egy egyesület megfogalmazhat magának? Ami alapján elkezdenek ők is fejlődni?
SA: Én a cél helyett inkább mintát mondanék. Most jutottunk el arra a szintre, hogy meg kellene mutatni 3-4 mintát. Ha meg tudják mutatni, hogy az ő egyesületeik miért sikeresek, mit kell érte tenni, és hogyan működik, akkor talán a többiek is tudják, hogy mit vállalnak, és hajlandók ugyanazt az utat végig járni.
BJ: Most pont ilyesmit csinálunk. A felügyelő bizottság elnökének javaslatára rendszeres zoom-os megbeszéléseink vannak, ahol alkalmanként 2-3 egyesület mutatkozik be.
– Többször elhangzott, hogy a teljesítőképességetek felső határához értetek. Mit tudtok mondani a jövőről?
BJ: A civil szervezetek életében általában van egy felfelé ívelő szakasz, azután egy stagnáló. Ha meg tud újulni a szervezet, akkor tovább nő, ha nem, akkor lefelé fog indulni. Most mi a platón vagyunk, és akkor tudunk tovább fejlődni, ha be tudunk vonzani olyan embereket, akik tudnak ezzel a mentalitással, elkötelezettséggel dolgozni, amivel a mostani csapat dolgozik. Úgy gondolom, hogy a jelenben van a szövetség aranykora. Ilyen jó csapat, sok ötlet, sok program még soha nem volt. Ennyit még soha nem tudtunk adni a szervátültetetteknek, soha nem tudtunk ennyit tenni az érdekükben. Remélem, ebből a jelenlegi szakaszból újra felfelé tudunk indulni, de ehhez egy kicsit erőt kell gyűjtenünk, és új emberek is kellenek. A jelenlegi munkatársakkal ez a plafon.
SA: Én úgy látom, hogy azok, akik csatlakoznak hozzátok, már tudják, kikhez csatlakoznak. Azt gondolom, hogy egy sikeres elnökséghez, egy jó csapathoz most már akarnak csatlakozni, és látják, hogy itt eredményeket lehet elérni.
BJ: Erre jó példa volt a Szervátültetettek és Szervre várók Magyar Bajnoksága és Életmód Tábora tavaly augusztusban Székesfehérváron, mert ott 34 embert tudtunk úgy bevonni a szervezésbe, hogy konkrét feladatuk volt. Jó volt látni, hogy milyen büszkén és lelkesen tette a dolgát mindenki. Hosszú évek óta az egyik legjobb rendezvénye volt ez a szövetségnek.
– Attila, látszik rajtad, hogy nem bántad meg ezt a három éve tartó jószolgálati munkát az MSZSZ-nél. Tudod-e folytatni?
SA: Annak, ami történt, van egy titka. Én azért szeretek ezzel a csapattal dolgozni, mert lelkesek, beleteszik a munkát, tesznek érte. És úgy gondolom, ha ez megvan, akkor bármi elérhető. Bármennyire sűrűek a napjaim, én ezt a csapatot szeretem, és ezért tartok ki mellettük. És szeretnék is még mellettük maradni. Nekem a jószolgálati tevékenység mellett ez egy olyan jó tapasztalat és feltöltődés lett a kéthetenkénti találkozó, hogy azért is vagyok itt, mert itt akarok lenni. Nagyon fontos nekem szakmailag az, hogy akikkel dolgozom, ők ugyanúgy energiát adjanak nekem, mint ahogy én adok nekik. És mivel megvan ez a kölcsönhatás, én nagyon szívesen vagyok itt. Sőt, beszéltünk arról, hogy a coach iskolánk hallgatói majd jönnek és vállalnak folyamatokat, hogy egyénileg, akár a tagszervezetek vezetőinek segítsenek. Azt gondolom, hogy tudunk még hova fejlődni, tudunk még szintet lépni.
BJ: Életem során többször volt alkalmam jó csapatban dolgozni. Ez a mostani is ilyen. Sokat tanultam az elmúlt időszakban, de látom még azt a sok mindent, amit nekem és a munkatársaimnak is meg kell tanulnunk. Nagyon szeretünk együtt dolgozni. Hálás vagyok Attilának a szakmai támogatásáért, szeretnék coach szemléletű vezetővé válni. Tanulni kell és fejlődni, saját magunknak is, mert akkor tudjuk a szövetséget is fejleszteni.
Dr. Varga Zoltán
***Kiemelhető mondatok***
A coachingban az a fantasztikus, hogy megtaláljuk, kitűzzük, aztán elérjük a vágyott célt.
Most van a szövetség aranykora – ilyen jó csapat, sok ötlet, sok program még soha nem volt.
