Emlékezni jöttünk mi élők a holtakért,
Kiknek köszönetet mondunk mindenért életért.
Akiknek nem tudjuk se életét se korát,
Csak azt, hogy siratja őket családja és a sok jó barát.
Ki kell hát mutatnunk hálánk jelképével,
Ezzel az emlékfa méltó ültetésével.
Százaknak, ezreknek neve felkerülhetne,
Ám szívünkben őrizzük soha nem felejtve.
Sokszor kegyetlen a sors, kérdezzük is miért?
Ő szenvedett és elhunyt, nem is tudja kiért?
Szervét adta valakinek, hogy az tovább éljen,
Ő pedig pihenjen odafönt az égben.
Van, viszont mikor a családtagtól kapod az új szerved,
Rácsodálkozol mikor ébredéskor őt látod melletted.
Szülő a társának, gyerek az anyjának,
Sokszor titok fedi, csak a riasztásra várnak.
Mennyi vívódás, ítélet az előzmény,
Hogy fogadhatod el? – szól a közvélemény.
Hogyha te felépülsz, és elmegy a másik,
Lelkiismereted megnyugszik? vagy utána vágyik?
És itt jön a SZERETET, amely nem ismer határt,
Se félelmet, se aggódást, csak reményt keltő hatást.
Donor szó mit jelent? – tudjuk a jelentést,
Hogy ébren tartsuk, itt vagyunk a sose múló felejtést.
Köszönjük az esélyt, mit tőletek kaptunk,
Az emlékfával megháláljuk, mert életre vágytunk.
Fogadjuk, hogy megbecsüljük az életet adó szervet,
Köszönjük az önzetlenül tőletek kapott Kincset!
Debrecen, 2021. március. (Kiss Erzsébet, önkéntes segítő)
