1998 óta fibrillációs problémáim voltak, de gyógyszerek segítségével és állandó orvosi felügyelet alatt megfelelő szinten tartható volt. Sikeres emberként éltem az életem, munkahelyemen elismerték a munkámat, számtalan elismerő díjban részesültem, bejárhattam a világot. Minden adott volt úgy a magánéletemben, mint a munkámban. De történt valami, ami egyik napról a másikra megváltoztatta az életemet.
Betegségek sorozata indult el 2004-ben, kórházból ki – kórházba be, hol ez volt a baj, hol az volt a baj, egyre gyengébb és elesettebb lettem. Végül súlyos tüdőbetegséget diagnosztizáltak. A kiváló orvosok legjobb tudása, önzetlen munkája ellenére sem volt látható az alagút vége. A tüdőm és a szívem lassan elkezdte felmondani a szolgálatot.
Az állapotom folyamatosan romlott, egyre elesettebb lettem. Egy áprilisi napon, az utcán összeestem, a szívem leállt. Gyorsan jött a segítség, két arra járó orvos megkezdte az újraélesztést. Intenzív osztályra kerültem, majd a kardiológiára.
2011. április 21-én kaptam az életmentő ICD készüléket.
Kezdetben úgy tűnt, ezzel megoldódhat a probléma, minden rendben, de a rémálom lett az életem. Egyre többet ütött a gép. Volt, hogy négy és fél óra alatt 19-szer.
Rohamosan romlott az állapotom. Az életem 180 fokos fordulatot vett, már nem tudtam közlekedni, a lakás fogságába estem. Minden mozdulat nehéz volt, fulladtam. Nem tudtam csak segítséggel ellátni magam. Egyre több időt töltöttem a Klinikán.
2014. decemberére már az ICD készülék sem volt elég: ekkor már olyan állapot alakult ki, hogy csak a szívátültetés adhatott esélyt a további élethez. Bent feküdtem a klinikán, esélyem sem volt a karácsonyi ünnepet együtt tölteni a családommal. A vizit után a kezelőorvosom leült mellém és elmondta az állapotomat, és a további lehetőséget. Nem fogtam fel, nem jutott el a tudatomig, hogy mit közölt velem az orvosom, sodródtam az árral. Vizsgálatok sorozata kezdődött, az idő sürgetett. Egyik vizsgálatnál a várakozás közben olvastam a beutalón, hogy transzplantáció céljából kérik a vizsgálatot. Akkor nagyon mélyen érintett, nehéz volt szembesülni a ténnyel, a számomra ismeretlen orvosi eljárással, és azzal, hogy mi vár rám.
Szinte megsemmisültem.
A kemény valóság feldolgozása nem egyszerű, sokat segít a pszichológussal való konzultálás. Ez tapasztalatból mondom, mert a szorongást sikerült tompítani. Volt kivel megbeszélni, kibeszélni az aggodalmamat. Ehhez a kezelőorvosom Szegeden a „szívelégtelenség klub” keretében minden segítséget megadott.
Felgyorsultak a vizsgálatok, a pörgős időszakra visszagondolva ez nem is volt hosszú idő: 2015. április 21-én már a Szívtranszplantációs Bizottság előtt vártam az „ítélethirdetést”. Leleteim alapján a Bizottság alkalmasnak talált a szívtranszplantációs várólistára történő felvételre, hivatalosan 2015. április 27-én kaptam meg az az értesítést, hogy felkerültem a várólistára.
Ezt követően 2 hónapot vártam az új szívre.
2015. június 27-én (szombat) délben volt a riadóm, a műtétem este 21 órakor kezdődött. Szerencsés voltam, az első riadó alkalmával sikerült új szívet kapni.
Egy kedves hang – a mai napig benn él – közölte a telefonban velem, hogy készüljek, mert van egy szív a számomra és rögtön jön a mentő értem.
Először a félelem, a szorongás vett erőt rajtam, majd felocsúdtam és rájöttem itt az idő, amit annyira vártam, és ez lesz a megoldás minden problémára. Vettem egy nagy levegőt, és lenyugodtam. Megkönnyebbültem, már csak arra tudtam gondolni, hogy végre elindulhatok egy olyan úton, ahol adva van egy lehetőség a szebb és jobb élet újbóli eléréséhez.
Felvettem a riadó „csomagot” és már ott is volt a mentő értem, elindultam egy új élet reménye felé.
A riadóra felkészítenek. Elmondják, hogy mi az, amit össze kell készíteni, fertőtlenített csomagolásban. Ez a „riadó csomag” közvetlenül az után készült el nálam, amikor megkaptam az értesítést, hogy felkerültem a szívtranszplantációs várólistára. Azt nem lehet tudni, hogy kire mikor kerül sor, én szerencsés voltam, mert 2015. április 21-én voltam a Bizottság előtt, április 27-én megkaptam a hivatalos értesítést, hogy a várólistára felkerültem és 2015. június 27-én volt a riasztásom.
A riasztáskor sem biztos, hogy a műtétre sor kerül, mert két beteget hívnak be, elvégzik a szükséges vizsgálatokat és az kapja meg a szervet, aki leginkább megfelel az adott pillanatban a szív fogadására. Előfordul, hogy többszöri riasztás után kerül csak sor a műtétre. Ez bizony nagyon megterhelő időszak mindenki számára.
A műtét előtti felkészítésen megtanították, hogy nem búcsúzunk.
Nincs önsajnálat, csak előre kell nézni, bízni és hinni, hogy minden sikerül. Ez a műtét megadja azt a lehetőséget, hogy újra teljes életet élhessek. Sikerült elsajátítani a „leckét”, amikor a mentő elindult velem, én nyugtattam a családomat, hogy minden rendben lesz, majd jelentkezem. Egész úton a kezelőorvosom bátorító szavai csengtek a fülembe. A Doktornő bátorítása, emberi hozzáállása hitet adott a megpróbáltatásaim túlélésére.
A műtét után ébredéskor tudatosult bennem, hogy hol vagyok és rájöttem, túl vagyok a szívátültetésen. Nem tudtam, hogy milyen nap van, hány óra, csak azt tudtam, hogy szombaton este 20 órakor elindultak velem a műtőbe. Örültem, hogy túl vagyok rajta, örömteli pillanat volt.
Közben pedig eltelt négy nap.
A négy napból semmit nem érzékeltem. Szerda éjjel 11 óra volt, amikor a tudatom kitisztult. Kértem, hogy kapcsolják be a TV-t, mert kezdődik a sorozatom, és a telefonomat kerestem, mert telefonálni szerettem volna a társamnak, hogy megkérdezzem, mikor jön, mert megműtöttek, túl vagyok a műtéten és jól vagyok. Boldogság volt bennem, hogy ez is megtörtént. Tudtam, hogy mostantól minden könnyebb lesz.
Azt csak később tudtam meg, hogy a 4 nap a szeretteimnek milyen hosszú volt.
A műtét után 35 napig voltam a Semmelweis Egyetem Szív- és Érgyógyászati Klinikáján. Ebből intenzív osztályon 10 napot töltöttem.
Az első egy évben – és azóta is – nagyon szigorú szabályok szerint kell a mindennapokat élni. A szervezet regenerálódása az egyik fő szempont, vigyázni kell, hogy az új szív megtalálja helyét a testben és új erőre kapjon a szervezet. Napról napra egyre erősebb lettem, minden nap többet tudtam elvégezni, kezdet visszatérni a régi énem. Ez nagyon csodálatos érzés, felfedezni újból a világot, amit a betegségem alatt már teljesen kizártam az életemből.
A szívátültetés után – a szabályok betartása mellett – az életem a régi kerékvágásba került.
Nem mentem vissza dolgozni, de elfoglalom magam. Rendszeresen megyünk a sorstársaimmal rehabilitációs tréningre Sopronba. mindennapjaim része a rendszeres séta. Betegtalálkozókon, egyéb közös rendezvényeken megtalálom azt a plusz erőt, amiért megérte küzdeni. Hálás vagyok mindazoknak, akik ebben segítettek. Nagyon hosszú a lista, akiknek köszönettel tartozom: orvosok, ápolók, nővérek, és persze a családom. Nélkülük nem ment volna.
Szeretnék köszönetet mondani az Ismeretlen Donoromnak és családjának, hálás szívvel gondok rá, nélküle nem lennék itt. A megemlékezés gyertyái érte is égnek.
Mint minden nyugdíjas élem az életem a családom és a barátok között. Jól érzem magam, az eltelt időszak kezdeti nehézségei után, az életem ismét egyenesre fordult, a szabályok betartása mellett újból teljes életet élhetek! a műtéttel kapott „Nagy Család” tagjaként.
A szívtranszplantáltak betegtalálkozózóján találkoztam Berente Judittal, a Magyar Szervátültettek Szövetsége elnökével. Az előadásában elhangzott információk felkeltették az érdeklődésemet, onnantól kezdve figyelemmel kísértem a szövetség munkáját. Csatlakoztam a Csongrád Megyei Szervátültetettek Egyesületéhez. Rendszeresen figyelem a Szövetség tájékoztatását, híreit. Amikor megjelent a felhívás az „Egymilliárd lépés” kihíváshoz, azonnal regisztráltam és csatlakoztam: egy véletlenszerűen kiválasztott, szimpatikus csoportban volt még szabad hely és beléptem.
Mivel szegedi vagyok, választásom a Délvidék team – HUNGARY csapatra esett. A mindennapi sétáimat folytatva, de egyre több lépéssel igyekeztem teljesíteni az lépésszámot, tudatosan növelve a napi teljesítményt. Befogadtak és együtt lépkedtünk szorgalmasan. Nagyon örülök, hogy csatlakoztam, mert a csapatunk sikeresen teljesítette küldetését. A lépkedéssel nem álltam le, nekem ez a sportolás.
A csapatunk végeredménye az 5. hely lett az összesített a ranglistán. Nagyon várom, hogy személyesen is találkozhassak a csapat tagjaival.
A most szívátültetésre váró sorstársaimnak üzenem: ne féljenek, bízzanak az orvosaik tanácsában, hihetetlen szaktudásában és nem utolsó sorban, önmagukban. Erő, hit, kitartás legyen minden gondolatuk, nem szabad feladni. A lehetőséggel élni kell, mert csak így lesz egy jobb, szebb és minőségi életük. Csak ezzel a lehetőséggel kaphatják vissza régi életüket.
Számtalan orvos küzdött velem együtt a betegségem leküzdésében, de a sok megpróbáltatás oda vezetett, hogy a kiváló orvosok legjobb tudása, önzetlen munkája ellenére sem volt látható az alagút vége. Az úton nem voltam egyedül, mindig fogták a kezem, bátorítottak. Az orvosok embersége, hihetetlen elszántsága a hivatás iránt erőt adott a küzdelemre. A megoldás a műtét volt, és ezzel az alagútból sikeresen kiértem.
„A szervátültetés életet ment!”
A műtéttel a kapcsolat nem szakadt meg kezelő orvosaimmal, továbbra is fogják a kezem, irányítanak és figyelemmel kísérik mindennapjaimat a megterhelő napi munkájuk mellett. Köszönet mindenkinek, akik ebben segítettek: a háziorvosomnak, az SZTE Tüdőgyógyászati Tanszék, a II. sz. Belgyógyászati Klinika és Kardiológia Központ, a SOTE szív és Érgyógyászati Klinika kezelő orvosainak, ápolóinak áldozatos munkájáért, köszönet a családomnak.
Mindenkinek jó egészséget, gondtalan éveket kívánok!
Kancsó Gábor / Feszt Tímea
